Mindenki tud a „katasztrofális” augsburgi magyar vereségről, a tájékozottabbak a merseburgi vereségünkről is hallottak már, de abszurd módon, legtöbben csak a fejüket vakarnák, ha győztes csatánkat kéne említeni abból a korszakból, amikor egyébként győzelmet győzelemre halmoztunk.
Arról, hogy ez miért van így, leginkább a magyar iskolarendszer mesélhetne, de most inkább nézzük, hogy a két vereségen kívül mi volt még!
1108 évvel ezelőtt, ezen a napon nagy volt a nyüzsgés a Duna völgyében, a mai Alsó-Ausztria tartományban. A pozsonyi csatából menekülő, kilométerről kilométerre kisebb létszámú német sereg reménytelenül próbált elfutni az üldöző magyarok nyilai és szablyái elől. Végül csaknem mind odavesztek. De lássuk, mi történt!
Honfoglaláskori csúcslogisztika
Őseink köztudomásúan 895 folyamán keltek át a Kárpátokon, és telepedtek le ott, ahol ma is élünk. Ez így nagyon egyszerűen hangzik, de nem igazán közismert a honfoglalás elképesztő logisztikai teljesítménye, és sajnos e téren sem túl közlékenyek a tankönyvek.
100-150 ezer főnyi magyarság tette meg az ezer kilométeres utat szekereken, magával hozva a jurtáit, felszereléseit, személyes holmijait, és a hatalmas embertömeggel együtt baktatott az akár egymilliós juh-, marha-, ló-, teve- és sertésállomány is. A rend fenntartása végett pontosan le kellett osztani, hogy kik melyik hágón vagy szoroson fognak átkelni, és további nehezítő körülményként, csak a tavaszi olvadás okozta sár felszáradása után indulhattak, és meg kellett érkezniük az őszi esőzések előtt, vagyis az egész műveletre legfeljebb öt hónapjuk volt.
A 20 ezres hadsereg a menetoszlop elején, végén és oldalain is biztosította, hogy a nép épségben megérkezzen az új hazába. Hogy mindezt kétfrontos háborúban is sikerült elhanyagolható népi és tűrhető katonai veszteséggel végrehajtani, az tükrözi a korabeli magyarok harcászati és logisztikai tudását. Ezt a tudást aztán a kalandozásoknak nevezett hadjáratok során is rengetegszer megcsillantották.
Már a kalandozások kifejezés is félrevezető, hiszen afféle csínytevésekkel tarkított, pajkos lovaglókörutakat sejtet. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar hadjáratok évtizedekkel késleltették a veszélyes nyugati szomszéd, az erős német birodalom kialakulását, ráadásul a honi kincstárakat is feltöltötték. Eközben külső támadás csak egyszer érte hazánkat…
A pozsonyi csata
Az egyre egységesebb Keleti Frank Királyság német fejedelmei 907-ben hatalmas hadsereget gyűjtöttek össze, hogy eltöröljék a föld színéről Magyarországot, lehetőleg a magyarokkal együtt.
A hadsereg a Duna mentén, két részre osztva haladt Magyarország felé, hogy így kivédje a gyors mozgásra és folyókon való gyors átkelésre alapozó nomád harcmodort. A nagyobbik rész a bal parton haladt Luitpold bajor őrgróf, a kisebbik rész a jobb parton Theotmar salzburgi érsek vezetésével, a két sereg utánpótlását pedig Sieghardt herceg hajókonvoja szállította a Dunán.
A németek valószínűleg Árpád fejedelem év eleji halála miatt gondolták időszerűnek a leszámolást. Nem jól gondolták. A nagy túlerőben levő támadók a magyar elővéd szétszórása után, alkalmas időben egyesültek volna a végső csapásmérésre. A magyar fősereg azonban megakadályozta ezt, és Pozsony környékén, egyenként leszalámizta az ellenséget: július 4-én elpusztította kisebbik seregrészt, majd égő nyílvesszőkkel felgyújtotta az utánpótlást szállító hajókat, július 5-én pedig a Dunán észrevétlenül átúsztatva, a nagyobbik német sereget is tönkreverte. Az utóvédharcok július 7-ig tarthattak, honvédő háborúnk teljes sikert aratott.
A következő napokban veszett menekülés vette kezdetét a Duna völgyében; a német katonák, nyomukban az őket kaszaboló magyar harcosokkal, a 250 kilométerre nyugatra levő Ennsburg váráig iszkoltak – már akik egyáltalán eljutottak odáig. Ott a magyarok – tetézve a megsemmisítő győzelmet – kicsalták a vár helyőrségét, és őket is megverték egy búcsúcsatában, végül elfoglalták a várat, és egészen odáig tolták ki az ország nyugati határát.
Luitpold, Theotmar, Sieghardt, valamint 3 további püspök és 35 gróf esett el német részről, amíg a magyar veszteségek nem voltak jelentősek. A németek ezután 123 évig nem merték megtámadni Magyarországot.
Megsemmisítő győzelmeink
Nem úgy a magyarok, akik előtte és utána is a nyugat-európai történelem tevékeny szereplői voltak. Még közvetlenül a honfoglalás után, 899-ben, a Brenta folyó-menti csatában úgy megverték az itáliai longobárdokat, hogy az ellenségből csak néhányan élték túl. A csata után Velencét is majdnem elfoglalták úgy, hogy levegővel teli bőrtömlőket kötöttek a lovakra, és átúsztattak a csatornákon a város felé. Csak a velencei flotta tudta visszafordulásra bírni a rámenős magyarokat.
Az ezutáni években a magyar sereg szinte haza járt Itáliába, és Berengár király általában készségesen fizette a hadisarcot, hogy elkerülje az újabb bajt. A pozsonyi csatában a németek számára roppant gyászosan végződött hadjárat is válaszért kiáltott.
Egy évvel később, 908. augusztus 3-án az eisenachi csatában a thüringiai őrgróf seregét semmisítették meg őseink, az őrgróffal együtt, 910 júniusában pedig a Keleti Frank Királyság főerőit verték szét teljesen: 12-én Augsburgnál a sváb, 22-én Rednitznél a frank sereget.
Csatataktika
A brentai, pozsonyi, eisenachi, augsburgi és rednitzi győzelmeink hasonló taktikájából és lefolyásából valószínűsíthető, hogy ugyanaz a név szerint sajnos nem ismert, zseniális magyar hadvezér aratta őket. Az összes felsorolt csata az ellenség teljes pusztulásával végződött, beleértve a fővezért is, mivel a magyarok nagy gondot fordítottak a menekülők üldözésére és levadászására.
További azonos vonások az ellenség és a harcmező pontos felderítése, az ellenség megtévesztése, altatása, majd rajtaütésszerű elpusztítása, csapatok elrejtése, majd az ellenség feléjük terelése, a színlelt visszavonulás tökéletes alkalmazása, gyors csapatmozgások és az ellenség által lehetetlennek tartott átkelések nagy folyókon, elképesztő rendezettség és nem utolsósorban végtelen türelem, amellyel akár hetekig kivártak a legmegfelelőbb támadási alkalomra.
A felsorolt jellemzők tették oly félelmetessé a magyar seregeket a nyugatiak szemében, míg a magyarok ellen induló hadvezérek rendszeres halála nyomasztó jövőképként nehezedett mindazok vállára, akik ugyanerre vállalkoztak. És ekkor még hátra volt 45, Nyugat-Európa számára meglehetősen nehéz év…
Egykori erősségeink
A 907. július 4-7. között lezajlott pozsonyi csata nem csak azt érdemli meg, hogy a valaha volt egyik legnagyobb katonai győzelmünkként, arany betűkkel írjuk be a magyar történelemkönyvekbe. A korabeli Európa által rettegett harcmodorunkban számos olyan magyaros vonás volt, amelyek mára nem számítanak az erősségeink közé.
Fáradságot nem kímélő munkával felderíteni az ellenfél hibáit és gyengéit, türelmesen kivárni a legjobb alkalmat, végül tökéletes pontossággal végrehajtani a feladatot – csupa olyan jellemzők, amelyekről jó ideje nem saját népünk jut eszünkbe, és amelyek megléte sok későbbi kudarctól megkímélhetett volna minket.
