Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

Az uralkodó ideológia fantáziadús állításaival ellentétben a népességgenetika megerősíti az emberi nagyrasszok létezését.

Linné óta az emberi nem legfőbb osztályozási kategóriájának a rassz számított, amely „közös örökletes fizikai jellegzetességek által meghatározott természetes populációk együttese”. (Henri Valois). Mindazonáltal az emberek igen nagy változatossága és a rasszok meghatározásához számításba vett jellegzetességek különbözősége azt eredményezte, hogy az antropológusok igencsak eltérő számot adtak meg a létező rasszokra, a leggyakrabban említett három vagy négytől (a nagyrasszok) egészen hetvenig. Az emberiség rasszokra történő felosztásának első írásos nyoma a XVII. század végéről datálódik, és egy Francois Barnier nevű francia világutazótól származik: „Észrevettem, hogy különösen négy- vagy ötfajta emberfaj létezik, amelyek különbözősége olyan feltűnő, hogy jogos alapul szolgálhat a felosztáshoz.” (Journal des Scavans, 1684. április 24.). Több mint két és fél évszázadon keresztül tartó „kegyelmi állapotot” követően csupán fél évszázada kezdték a rassz szó használatát és az általa hordozott és átörökített állandó „faji tényezők” érvényességét kétségbe vonni, nevezetesen az UNESCO nagy nemzetközi konferenciáinak nyomán két különböző, de következtetéseiben egyirányú fronton.

Az ideológiai frontot a marxizmus bizonyos intranzigens formáinak egyed­uralma, a nácizmus szinte már hipermné­ziás emlegetése, a rasszizmusvád mint a politikai diszkvalifikáció netovábbjának következetesen túlzó használata, az egalitárius ideológiának a társadalomtudományokra történő rátelepedése (Franz Boas és társai) és a velejáró posztmodern relativizmus (miszerint a rassz csak „társadalmi konstrukció” vagy „nyelvi konvenció” lenne) jellemezte. Tudományos fronton ugyanakkor rohamosan fejlődött az immunológia, a genetika, a szerológia és különösen a molekuláris biológia, az új felfedezéseik pedig jobbára ellentmondtak azoknak a bizonyosságoknak, amelyeket korábban az antropológusok egy része vallott, akik szívesen gondolták azt, hogy az emberi rasszoknál nagyon különböző biológiai ismertetőjegyeket találhatunk. Márpedig a vércsoportok – hogy ennél az erős szimbolikus értékkel bíró példánál maradjunk – többé-kevésbé véletlenszerűen oszlanak meg az egész bolygón. A norvégok és busmanok közötti igencsak szembetűnő fenotípusbeli különbözőségek tehát távolról sem ilyen markánsak a genotípusukban.

Ebből aztán a biológusok sietve arra következtettek, hogy az emberiség rasszbeli megoszlásának egyáltalán nincs tudományos alapja. A rassz fogalma veszélyessé és kompromittálóvá vált számukra, és bár addig rendszeresen használták mind a sajtóban, mind a tudományos és nem tudományos publikációkban, ettől kezdve egyre gyakrabban került óvatos, bizalmatlan, sőt ellenséges idézőjelbe. Ezzel párhuzamosan beköszöntött a szemantikailag (és ténybelileg) még homályosabb körvonalú, kulturálisan viszont annál megnyugtatóbb csengésű „etnikum” szó dicsőségének korszaka. Mindez ismét csak azt bizonyítja, hogy minden kornak megvan a maga hóbortja, és ez alól a tudomány sem képez kivételt: miután hosszú időn át csak a rasszra esküdtek, a tudósok immár megesküsznek rá, hogy nem is létezik…

Köztudott az is, hogy az uralkodó eszmék és a rájuk épülő politikai rezsimek a tudományos életben is mindenkor számíthatnak hűséges mamelukok szolgálataira. Az ilyesfajta „udvari tudósok” emblematikus figurája az Egyesült Államokban momentán Richard Lewontin, a Harvard Egyetem biológiatanára, egyáltalán nem mellesleg pedig a „helytelenül gondolkodók” leleplezésére szakosodott Science for the People nevű kultúrmarxista csoport guruja, és egy olyan könyv szerzője, amelynek az ideológiai hatása fordítottan arányos a tudományos értékével (Human diversity, 1982). Mantraként ismételt és a média által szinte „isteni kinyilatkoztatásként” népszerűsített érvelésének az a sarokpontja, hogy az egyének mindnyájan különbözőek a populációkon belül, és hogy azok a jellegzetességek, amelyek ezeket a különbözőségeket okozzák, valamennyi populációban megtalálhatók.

Szlogenné tömörítve: „mindenki rokon és mindenki különböző”, ami azt jelenti, hogy mindegyik népességben vannak sima és göndör hajúak, zsenik és idióták, magasak és alacsonyak, kék és barna szeműek stb. Még a bőr színe is csak közönséges illúzió lenne, vagy ha úgy tetszik: optikai csalódás. Ellentétben az átlagember érzékelésével, ezek az „éles látású” és tudományosan fölöttébb korrekt szobatudósok csupán egy „fokozatos elhalványulást” hajlandók felfedezni Szváziföldtől Svédországig, tehát egy néger és egy fehér között szerintük csak egy szellemileg retardált tesz különbséget.

Lewontin egyébként genetikus, tábora is főként genetikusokból áll, és mindenekelőtt a molekuláris biológia területén vonják kétségbe a rasszok létezését, azon az alapon, hogy minden ember ugyanazon a génállományon osztozik, vagyis – ellentétben az egyes kutatók által a XX. század közepéig vallott poligenista elmélettel – genetikai szempontból csupán egyetlen emberi nem létezik. Valamennyi jelenleg élő emberi lény egyetlen, közös őse a Homo sapiens sapiens volt. A kutatók azonban távolról sem egységesek az emberi nem kiemelkedésének időpontja és feltételei tekintetében. Egyesek szerint a modern ember Afrikában született viszonylag nem régen (valamikor 100-400 ezer évvel ezelőtt) és gyorsan szétterjedt az öt kontinensen. Ez az „out of Africa” vagy „afrikai Éva” elmélete, amelyet a genetikusok és paleoantropológusok többsége támogat. Mások szerint viszont az emberi nem differenciálódása a Homo erectus stádiumtól datálódik (1,7-1,9 millió évvel ezelőttről), amikor is a modern ember egymástól függetlenül jelent meg Eurázsiában, illetve valamivel később (mintegy 200 ezer éves lemaradással) Afrikában. Ez az ún. multiregionális elmélet, amelyet a paleontológusok egy jelentős és – az utóbbi időben véleményüket alátámasztani látszó leletek felfedezésének fényében – egyre növekvő hányada képvisel.

Legalább egy kérdésben a tudósok között csaknem teljes a nézetazonosság, éspedig abban, hogy az előember Afrikában jelent meg az ősidőkben.

A kutatás szüntelen fejlődése ellenére ugyanis valamennyi tanulmány megerősíti, hogy az emberiség filo­genézisében az első alapvető különbözőség az afrikaiak és nem afrikaiak között merült fel. Ezt az első elágazást mind a legkorábbi afrikai emberszabású leletek felfedezése, mind pedig az emberi nem Luigi Luca Cavalli-Sforza és kutatócsoportja által felállított „genetikai családfája” tanúsítja, amely mindig és egyértelműen azt mutatja, hogy nagyobb távolság van az afrikai és a többi populációk között, mint ez utóbbiak egymás közötti viszonylatában.

A népességgenetika másik tanulsága az, hogy az egyének közötti különbözőségek körülbelül 85 százaléka ugyanazon népességen belül manifesztálódik, és csak 15 százalékuk a populációk között. Akár monofaktoriális (egyetlen gén által meghatározott), akár multifaktoriális (több gén által determinált) jellegzetességekről legyen is szó, az emberi fajt rendkívüli genetikai polimorfizmus jellemzi. Azt mondhatnánk tehát, hogy – genetikai szempontból legalábbis – minden egyén egyforma. Ebből azonban távolról sem lehet tudományosan arra következtetni, hogy az emberi rasszok nem léteznek, még a molekuláris biológia területén sem.

Először is meg kellene egyezni a „rassz­” szó értelme tekintetében. Mint azt Arthur R. Jensen pszichológus (Berkeley Egyetem) hangsúlyozza, „az ezzel a szóval kapcsolatos helytelen koncepciók többségének eredete a különböző típusokként és egymást kölcsönösen kizáró kategóriákként felfogott emberi rasszok plátói képében található. Eme látomás szerint egy rasszbeli kategória tagjainál megfigyelt valamennyi variáció egyfajta egyéni devianciát képvisel e rassz archetípusához vagy ideáltípusához képest.” (The g Factor, 1998). Ez a fixista, vagyis a rasszok változatlanságát hirdető koncepció a három bibliai rassz (Sém, Kám és Jáfet fiai) kreacionista elképzelésére utal, márpedig a rasszok, akárcsak a fajták, sokkal inkább evolúciós folyamatok, mintsem változatlan entitások, ami egyébként a paleontológia szemében evidenciának számít. Ha az összes jelenlegi ember az Afrikában élő és egymáshoz nagyjából hasonlító emberszabásúak kicsiny hordájából is származik, történelmünk mindenképpen a rendkívüli differenciálódás története.

Az emberi nem alosztályaiként a rasszok lényegében „statisztikai változatokként” foghatók fel, amelyeknek azonos ugyan a génállományuk, bizonyos polimorf génjeik előfordulása viszont a populációk szerint nagyon is eltérő. Molekuláris értelemben tehát a rassz egy olyan népességcsoportként definiálható, amely a törzsfejlődés egy adott pillanatában elkülönült genetikai állományból (pool) ered, és az emberi nemen belül szignifikáns változást képvisel bizonyos allélok (homológ kromoszómák ugyanazon helyén elhelyezkedő, valamely tulajdonságot meghatározó öröklési tényezők) megléte vagy hiánya tekintetében.

A rasszok létrejöttét az emberi nem evolúciós történelme magyarázza. Miután az első Homo sapiens sapiens megjelent, és világszerte majdnem mindenhol megtelepedett, az embercsoportok földrajzi és kulturális elszigeteltsége több jelenséget produkált: mutációkat, genetikai elágazást (az ugyanazon csoporton belüli reprodukció növekedését és ennek következtében az allélikus variáns csökkenését), szelektív alkalmazkodást (egy adott környezetben kedvezőbbnek számító vonások dominanciáját) és így tovább.

A mindig is legnyilvánvalóbb rasszbeli különbözőségnek tartott bőrszín példájánál maradva: ez a bőr felszínén lévő melanociták sűrűségétől függ, és a melanin nevű hormon stimulálja, amelynek a szintézisét több gén kódolja. A trópusi zónában a sötétebb tónusú, tehát magasabb melaninszintet tanúsító bőr az intenzív napsugárzás káros hatásaitól védi az egyéneket. Ez a vonás tehát az emberi törzsfejlődés során szelektív alkalmazkodás révén alakult ki egy adott környezetben, a világos bőrűek ugyanis lassanként eltűntek a trópusi környezetből a sötétebb bőrűek javára, mégpedig az őket sújtó magasabb halálozási ráta, tehát egy differenciálisan kevésbé erős reprodukció következtében. Ugyanakkor a világos bőr nem jelent szelekciós hátrányt a hidegebb éghajlaton. A rassz­beli (sőt alfaji értelemben vett etnikai) különbözőség egy másik példája bizonyos betegségek előfordulását érinti. Az úgynevezett sarló formájú vérszegénység csaknem kizárólag a néger populációkat érinti, míg a Tay–Sachs-szindróma csak a közép- és észak-európaiakat, különösen az askenázi zsidókat, a narkolepszia nevű alvászavar génje pedig jóval elterjedtebb az ázsiaiak körében, mint bárhol másutt.

Ezeken az egyedi eseteken túlmenően a népességgenetika statisztikai eszközöket biztosít a populációk közötti genetikai távolság allélváltozataikból kiinduló elemzésére. Az allélok azokat a különböző formákat jelzik, amelyeket ugyanazon gén felvehet. Az emberi változatosság vizsgálatára vonatkozó legjelentősebb munkát Luigi Luca Cavalli-Sforza és Alberto Piazza kutatócsoportja végezte el (The History and Geography of Human Genes, 1993), 42 különböző populáció 120 allélját hasonlítva össze. Analízisük eredményeként négy nagy földrajzi zónát különítettek el, mégpedig (heuréka!) Afrikát, Európát, Ázsiát és Ausztráliát. Ezek a „nagy etnikai régiók” – a „biológiai korrektség” követelményére láthatóan érzékeny kutatók kifejezésével élve – tehát nyilvánvalóan egybeesnek az antropológia négy „klasszikus” rasszával: a negroiddal, a kaukazoiddal, a mongoloiddal és az ausztraloiddal. Ugyanazokkal, amelyeket már Johann-Friedrich Blumen­bach is azonosított… 1776-ban!

Tagadhatatlan persze, hogy az emberi rasszok közötti genetikai eltérés csak nagyon kis mértékű, vagy tudományoskodóan fogalmazva: a fajtákban csak alacsony arányban „materializálódik” a genetikai polimorfizmus. Ez az érv azonban nagyon csekély súlyú, ha figyelembe vesszük azt is (amiről egyébként a „rassz­tagadók” hajlamosak megfeledkezni), hogy a gének minőségileg is értékelendők, mert nem ugyanazokat a funkciókat, jellegzetességeket és magatartásokat kódolják az emberbe.

Egyébként a statisztikai változékonyság tanulmányozása nem korlátozódik a génekre. J. Philippe Rushton (Nyugat-Ontariói Egyetem) a nagy rasszbeli csoportok több tucat tényezőjét hasonlította össze, az IQ-tól az ikerterhességek számán vagy a nemi érés gyorsaságán keresztül a menstruáció megjelenésének életkoráig (Race, Evolution, and Behavior, 1997). Valamennyi vizsgálat lényeges átlageltéréseket mutatott a rasszok között, amelyek persze mindig statisztikai jellegűek, vagyis belőlük nem lehet egy adott csoport minden tagjára érvényes törvényszerűséget levonni.

Az ilyesféle kutatásokat általában elhallgatják, vagy nem tudományos alapon hevesen bírálják. Ez a szektás magatartás azon a fals okoskodáson nyugszik, hogy ha a rasszok tudományosan léteznek, és különbségeket lehet köztük megállapítani, az a rasszistákat igazolja. Eme „tudományos” antirasszizmus másik tévedése, hogy túlértékeli a tudomány szerepét a rasszista ideológiában. A felvilágosodás nagy alakjainak – köztük Locke-nak, Voltaire-nek, Kantnak vagy Gobineau-nak – egyáltalán nem volt szükségük a molekuláris biológiára ahhoz, hogy a maguk idejében rasszista véleményt fogalmazzanak meg.

Ami pedig manapság az utca emberét illeti, a gének véletlenszerű megoszlására vonatkozó tudós értekezések nem fogják megakadályozni a rasszistákat abban, hogy továbbra is ragaszkodjanak a meggyőződésükhöz, még ha azok a tudományos racionalitás szemszögéből „aberráltnak” is számítanak. Sőt mi több, a rassz mint tény dogmatikus tagadása gyorsan kontraproduktívvá válik, mert szélsőséges túlzásai sértik a józan észt, és a valóság perverz „elbújtatásának” az érzetét erősítik. Ebből következően teljességében illuzórikus a rassz tagadásával harcolni a rasszizmus ellen. Mindenki tudja ugyanis a saját tapasztalatából, hogy vannak fehérek, feketék és sárgák, hogy még ezeken az embercsoportokon belül is lehet bizonyos megkülönböztetéseket tenni, és hogy ezeket a csoportokat „rasszoknak” nevezik. Egy dolog az, hogy a rassz fogalmát a molekuláris biológia nem tudja értelmezni, más dolog, hogy az antropológiában és abban a világban, amelyben élünk, igenis léteznek rasszok.

Akár a mentális képességekre, akár a fizikai adottságokra vonatkoznak, a rasszok között tapasztalt átlageltérések statisztikailag ugyan változók, faktuálisan viszont állandók, a tagadásuk tehát teljes képtelenség – még a tudomány szemszögéből is. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a rasszok kérdésének napirenden tartása csupán a rasszisták kedvenc vesszőparipája, nem árt tisztázni, hogy az emberi rasszok létezése (vagy nem létezése) számos gyakorlati problémát vet fel a mindennapi élet területén is, így például a velünk született (innata) faji különbözőségeket tekintetbe vevő és azokhoz alkalmazkodó – és ezáltal az uralkodó egalitarista ideológia ellen ható – „elitista” oktatás létjogosultságának elismertetésekor. Miről is van szó? Az USA-ban és Nagy-Britanniában az IQ-mérésére alkalmazott úgynevezett pszichometriai teszteken a négerek mindig gyengébben teljesítenek, mint a fehérek. Átlagos lemaradásuk körülbelül tizenöt pontnyi. Néhány kivételtől eltekintve valamennyi pszichológus elfogadja ezt a tényt, de nyilvánvalóan nincs közöttük egyetértés a jelenség magyarázata tekintetében. Egyesek szerint ez az állapot örökletes különbözőségek eredménye, míg mások a környezeti hatások (oktatás, társadalmi miliő, életszínvonal stb.) eltérésében látják az okát.

Race, Intelligence and Education című 1975-ös tanulmányával végül Hans J. Eysenck tiszta vizet öntött a piszkos pohárba, megállapítva, hogy a környezeti hatás híveinek tézisei tarthatatlanok, hogy a négerek és fehérek közötti IQ-beli különbségeket a genetikai felépítésükben mutatkozó eltérés okozza, és hogy mindezzel a tudósok kilencven százaléka is tisztában van, de inkább nem beszélnek róla. Eysenck fellépése a maga idejében valóságos földindulást okozott, ő ugyanis nem volt akárki a tudományos életben. A Londoni Egyetem Pszichiátriai Intézetének vezetőjeként és a világ legmagasabb citációs indexével büszkélkedő pszichológusaként súlya volt a szavának. Demonstrációja lényegében három megfigyelésre támaszkodott. Először is a születésük után különválasztott és eltérő környezetben felnevelt egypetéjű ikreken végzett valamennyi tudományos kísérlet azt bizonyítja, hogy IQ-juk csupán néhány pontnyi eltérést mutat, ami az intelligencia erős örökletességét tanúsítja. Másodszor, az IQ-ban mutatkozó átlageltérés akkor is fennáll, ha ugyanolyan körülmények között felnevelt, ugyanazokat a tanintézeteket látogató, ugyanolyan társadalmi-gazdasági státust élvező négereket és fehéreket hasonlítanak össze, sőt még akkor is, ha alacsonyabb társadalmi osztályú fehéreket és vagyonosabb miliőből származó négereket versenyeztetnek. A „környezet” tehát egyáltalán nem döntő magyarázó tényező. Harmadrészt a kínaiak, akiknek társadalmi státusa az USA-ban összességében jelentősen alacsonyabb, mint a fehéreké, a teszteken valamennyi rasszbeli csoport közül a legjobb eredményeket érik el, miközben az amerikai őslakosok, noha jóval súlyosabb diszkriminációk sújtják őket, mint a négereket, mégis magasabb átlagos IQ-val rendelkeznek ez utóbbiaknál. Eysenck konklúziója szerint „ha az anatómia, a fiziológia, sőt a biokémia területén is vannak rasszbeli különbözőségek, miért lenne ezalól kivétel az agy? El kell fogadni az intelligencia örökletes meghatározottságának evidenciáját.” Ezzel lényegében csatlakozott a korábban már említett Arthur R. Jensen „eretnekségéhez”, aki az iskolai felzárkóztató programok kudarcának okait vizsgáló 1968-as tanulmányában kimutatta a négerek alkalmatlanságát az intelligenciatesztek sikeres megoldása vonatkozásában.

Akárhogy is van, az egalitarista „szentírás” által kondicionált antirasszista lobbi csupán elkeseredett és hosszú távon reménytelen utóvédharcot folytat, hiszen a természet törvényeivel tartósan nem lehet szembehelyezkedni, ahogyan a tudomány tényeit sem lehet végtelenségig a katakombákba kényszeríteni.

      

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

      

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE