Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Nincs olyan harckocsi a II. világháború történetében, mely a Tigrisnél jobban jelképezné a hitleri Németország páncéloserejének ütőképességét.

Sokszor egyetlen példány puszta jelenléte is pánikot okozott az ellenséges harckocsizók körében. Az elharapódzó "Tigris-fóbia" következtében a szövetséges katonák hamarosan minden német harckocsit Tigrisnek neveztek, és még Zsukov marsall visszaemlékezéseiben is feltűnő módon sokszor esik említés a "fasiszta hordák" rohamozó Tigriseiről.

Ha a németeknek annyi Tigrisük lett volna, amennyit a szovjet marsall kilőttként feljegyzett, egészen biztosan másképp alakultak volna a keleti front eseményei...

A legendás harckocsi története 1937-ben kezdődött, amikor a német hadvezetés bejelentette igényét egy 30 tonnás nehézharckocsira, melynek feladatául az ellenséges vonalak áttörését szánták. A prototípus elkészítésével a Henschelt bízták meg, ahol 1941-ig egymást követték a különféle tervezetek: a Durchbruchswagen (áttörő jármű), a VK 6501, majd a DW 2 ­ végül egyiket sem fogadták el, és leállították a programot.

Az 1941. május 26-i új kiírásra több cég is benyújtotta a javaslatát; közülük a Porsche és a Henschel kapott megbízást 4-4 prototípus elkészítésére. Henschel viszonylag konzervatív megjelenésű tervezete hasonlított a Pz.Kpfw. IV-eshez, de hét közepes méretű futógörgővel rendelkezett. Ferdinand Porsche professzor Leopárd névre keresztelt típusa több helyen szakított a hagyományos kialakítással. A hosszanti torziós rugózású VK 3001(P)-t benzin-elektromos üzemű motorrendszer hajtotta, mely egy generátort hajtó központi benzinmotorból és a generátor szolgáltatta elektromos energiát felhasználó, lánctalpanként egy-egy elektromos motorból állt. Fegyverzetüket tekintve Henschel prototípusai eleinte 75 mm-es, L/43-as csőhosszúságú KwK 43 harckocsiágyúval (a Panzer IV-esek rövid, 75 mm-es ágyújának hosszú csövű változata) rendelkeztek, de a keleti fronton hamarosan be bizonyosodott, hogy a 75 mm-es lövegek nem túlságosan hatékonyak a modern, döntött páncélzatú szovjet harckocsikkal szemben. 1941 novemberében a német mérnökök optimizmusa végképp elszállt, amikor végre lehetőségük adódott egy működőképes T-34-est megvizsgálni.

A futó fejlesztési programot azonnal leállították és minden erőforrást egy jóval nehezebb (45 tonnás) páncélos kifejlesztésére mozgósítottak. Hitler egy olyan harckocsit követelt, ami a brit Matildához és a francia Char B harckocsikhoz hasonlóan, ellenáll a rendszeresített páncéltörő ágyúk tüzének. Fegyverzetével szemben alapkövetelményként azt szabták meg, hogy a beépített löveg legyen képes 100 mm vastagságú páncélzatot 1500 m távolságból, azaz az ellenséges ágyúk hatótávolságán kívülről átütni és ezzel megsemmisíteni az ellenséget.

Megszületik a Tigris

A Henschel és a Porsche az új prototípusokat a meglévő példányok megnövelésével alakították ki. Fő fegyverzetként a 88 mm-es KwK 36 L/56-os építették be, melyet a rendkívül sikeres "88-as" légvédelmi lövegből fejlesztettek ki. A megkívánt páncélvédettség miatt az elkészült harckocsik tömege jócskán meghaladta a tervezettet (a Henschelé 56 tonnát nyomott), a motort viszont ezzel párhuzamosan nem cserélték erősebbre.

Az első példányokat 1942. április 20-án, a Führer születésnapján mutatták be. A két prototípus közül végül a Henschel tervezetét hirdették ki győztesként, és Pz.Kpfw. VI Tiger Ausf.H néven (1944-től Ausf. E) elrendelték a sorozatgyártását. A Porsche típusából szintén rendeltek 90 darabot arra az esetre, ha a Henschel nem lenne képes tartani a tervezett gyártási ütemet. Mivel rövidesen kiderült, hogy a kasseli Henschel Műveknél semmiféle probléma nem hátráltatja a gyártást, a Porschénél addigra elkészült alvázakat rögzített felépítménnyel Elefant páncélvadász harckocsikká alakították.

A Tigris bonyolultsága, tömege és gyártási költsége egyértelművé tette, hogy nem fog a csatatér leggyakoribb típusává válni. A 8,45 m hosszú (lövegcsővel), 3,72 m széles, 3 m magas páncélos előállításának névleges költsége elérte a 250 000 birodalmi márkát. Összehasonlításként egy Panzer III-as 96 200 márkába, egy Panzer IV-es 103 500 márkába, míg egy Párduc 117 000 márkába került. (Egyik feltüntetett összeg sem tartalmazza a beépített fegyverzet és a rádiók, valamint a gyártás során alkalmazott kényszermunka értékét.) A háború alatt összesen 1355 darab Tigris hagyta el a Henschel szerelőcsarnokát.

A Tigrisek futóművét oldalanként nyolc, keresztirányú torziós rugós felfüggesztésű, fésűs elrendezésben átlapolt kerékcsoport alkotta csoportonként (tengelyenként) három, illetve később kettő futógörgővel, hogy a harckocsi tömege a lehető legegyenletesebben osztódjon el a lánctalpakon. (Előnyei mellett ez az elrendezés komoly hátrányokkal is járt, hiszen a görgők közé szoruló sár, hó vagy jég könnyen megbéníthatta a harckocsit.) A 80 cm átmérőjű, 7,5 cm széles görgők eleinte gumi peremmel, majd később acélbetétes gumiperemmel készültek. Vasúti szállításhoz a külső görgőket le kellett szerelni és egy keskenyebb lánctalpat kellett felerősíteni, mert a normál szélességű lánctalp nem felelt meg a német vasúti szabványoknak.

A harckocsitest hengerelt, elektromosan hegesztett, egymásba kapcsolódó tömör nikkelacél páncéllemezekből épült fel. A páncéltest kialakítása, függőleges és vízszintes síkjai miatt meglehetősen dobozszerűen hatott. Ez gyártástechnológiai szempontból ugyan kedvező volt, de így a megfelelő páncélvédettség biztosításához jóval vastagabb páncélzatra volt szükség, mint ha döntött páncéllemezeket alkalmaztak volna. A legvastagabb páncélzatot (120 mm) a lövegpajzs kapta, de szemből a harckocsi többi része is 100 mm vastagságú páncélborítással rendelkezett, ami szintén elegendő védettséget biztosított a legtöbb ellenséges lövedékkel szemben. A Tigris oldalsó és hátsó páncélzata 60-80 mm, míg alsó és tetőpáncélzata 25 mm vastagságú volt.

88 mm-es lövegével, melyet függőleges síkban -6,5° és +17° között lehetett állítani, a Tigris gyakorlatilag minden korabeli harckocsit ki tudott lőni. A löveghez kétféle páncéltörő lőszert alkalmaztak: a Pz.Gr. 39-est és a könnyebb, volfrámmagvas Pz.Gr. 40-est, melyek mindegyike képes volt több mint 2000 m távolságból áthatolni a T-34-es homlokpáncélzatán. Ezek a lőszertípusok általában a teljes lőszerkiszabat felét tették ki, a többit SprGr repeszlövedékek alkották. Páncélozatlan célpontok és az ellenséges élőerő ellen a harckocsi két 7,92 mm-es géppuskával rendelkezett, melyek közül a lövegcsővel párhuzamosítottat a lövegirányzó kezelte egy pedál segítségével, a vezető mellett a homlokpáncélba szereltet pedig a rádiós használta. Gyakran a parancsnoki kupolára egy további, légvédelmi célokat szolgáló géppuskát erősítettek.

Az irányzó, a töltőkezelő és a parancsnok a hidraulikus működtetésű toronyban foglalt helyet. Mivel a torony a fő sebességváltóműtől kapta az energiát, körbefordításához, a motor sebességétől függően, 25-60 mp-re volt szükség ­ ezzel szemben a Sherman 10 mp alatt körbe tudta fordítani a tornyát, ami sokszor döntőnek bizonyult. A toronyforgató mechanizmus elromlása esetén ráadásul a tornyot csak egy 26 cm átmérőjű kerékkel lehetett mozgatni, melyet egy 360°-os toronyfordulathoz 720-szor kellett megtekerni! A fürge ellenséges harckocsik ezt persze igyekeztek kihasználni, és ilyenkor gyorsan a Tigris mögé manővereztek, ahonnan a viszonylag vékony hátsó páncélzatot vették célba. Képzelhető a német legénység kapkodása, ahogy megpróbálták gyorsan 360-szor körbeforgatni a kereket, hogy a lövegcsövet a hátulról fenyegető ellenséges harckocsi felé fordítsák.

További gondot jelentett, hogy számos híd nem bírta el a Tigrisek 57 tonnás harci tömegét, ami behatárolta bevethetőségüket. Eleve a hatósugaruk nagyon alacsony volt, mert elegendő erejű dízelmotor nem állt rendelkezésre, a 700 LE-s Maybach HL 230 P45 típusú, 23095 cm3-es, 4 ütemű, 12 hengeres, benzinüzemű V-motor viszont sokkal többet fogyasztott. Az 540 l-es belső üzemanyagtartályt teletöltve, a harckocsi névleges hatótávolsága terepen ugyan elérte a 110 km-t, de a valóságban sokszor ez a "névleges" hatótávolság a valóságban akár 45 km-re is zsugorodhatott. Ez a harcok során igen nagy hátrányt jelentett, hiszen egy nap szükség lett volna 60-80 km utántöltés nélküli megtételére. A harckocsi névleges max. sebessége 45,4 km/h volt, de a motor fordulatszámának 2500 fordulat/percre korlátozásával ez az érték 38 km/h-ra csökkent. Terepen az átlagsebesség alig érte el a 20 km/h-t.

A 80 cm lépcsőmászó képességű, 2,5 m árokáthidaló képességű harckocsi előkészítés nélkül 1,6 m mélységű vízen tudott átkelni biztonsággal, de egy Schnorkel, azaz a motor levegőellátását és a kipufogógázok elvezetését biztosító "légcső" alkalmazásával a Tigris akár 4 m mélységű folyókon is átkelhetett.

Harci alkalmazásban

A típus első négy példányát 1942 augusztusában adták át a Panzer III-asokkal felszerelt 502. nehézpáncélos-zászlóalj 1. századának, mely az Észak hadseregcsoport kötelékében, a Ladoga-tótól délre fekvő területeken harcolt. Az első bevetést, egy eseménytelen járőrszolgálatot, szeptember első hetében hajtotta végre az egyik Tigris. Egyébiránt a négy harckocsi semmiféle említésre méltó eredményt nem ért el. Sőt, idővel mind a négy meghibásodott és használhatatlanná vált, de sikerült őket felrobbantani, illetve visszavontatni a saját vonalak mögé, hogy ne kerüljenek szovjet kézre. A második csapatpróbára 1943. januárjában került sor Leningrád környékén, ezúttal azonban a szovjeteknek nagyobb szerencséjük volt, és nagy veszteségek árán sikerült egy épen maradt példányt zsákmányolniuk. Mivel a Tigriseket nagy számban először Kurszknál vetették be, a szovjet mérnököknek és katonáknak majdnem fél év állt rendelkezésükre az acélmonstrum gyengéinek tanulmányozására.

1943-ig a nehézpáncélosokat 20, majd 59 harckocsiból álló zászlóaljakba szervezték. A háború alatt összesen 13 nehézpáncélos-zászlóalj létezett; 10 a Wehrmacht (számozásuk: 501-510.), 3 a Waffen-SS (számozásuk: 101-103., később 501-503.) kötelékében. Ezeket a zászlóaljakat általában közvetlenül a hadsereg- vagy hadtestparancsnokságoknak rendelték alá, önálló feladatok végrehajtása céljából. A Tigrist mindig a legveszélyeztetettebb pontokon vetették be, hiszen vastag páncélzatát a legtöbb szövetséges páncéltörő ágyú nem tudta áttörni, 88 mm-es lövegének lövedékei viszont úgy hatoltak át a Shermanok és a T-34-esek páncélzatán, mint kés a vajon. A harci tapasztalatok azt mutatták, hogy egyetlen Tigris kilövéséig átlagosan öt Sherman, illetve nyolc T-34-es semmisül meg.

Ugyan az 1944-ben nagy számban megjelent T-34/85-ösök, a Joszif Sztálin harckocsik, illetve a 122 és 152 mm űrméretű ágyúval felszerelt szovjet rohamlövegek valamennyire ellensúlyozták a német nehézpáncélosok fölényét (nyugaton ez megfelelő harckocsik híján, a légierőre hárult),, de a legtöbb Tigris nem az ellenséges támadások következtében, hanem motorhibák és erőátviteli meghibásodások, illetve az üzemanyaghiány miatt veszett el.

Lesben állva

A legismertebb "Tigris ász" kétségkívül Michael Wittmann, a 101. SS-nehézpáncélos-zászlóalj fiatal századparancsnoka, aki Villers-Bocage-nál egymaga megsemmisítette az angol 22. harckocsidandár egy harckocsizó és egy gépesített lövészzászlóalját. Róla és haditetteiről vaskos kötetek szólnak, ezért én itt inkább a keleti fronton harcoló névtelen harckocsizók által alkalmazott taktikáról kívánok szót ejteni.

A német hadsereg- és hadtestparancsnokok a rendelkezésükre álló nehézpáncélosokat hadászati tartalékként használták az áttört szovjet csapatok ellen. Bevetésükre kizárólag azután kerülhetett sor, ha a szovjet támadás súlypontjai egyértelművé váltak. Ekkor viszont felbődültek a motorok és a Tigrisek mozgásba lendültek. Sokszor az ellenlökések halálos küzdelmekké váltak, hiszen gyakran fordult elő, hogy két Tigris szállt szembe több száz T-34-essel. A nehézharckocsikat általában párosával küldték egy-egy szektor védelmére és az ott támadó szovjet harckocsik megsemmisítésére. Ilyenkor az egyik Tigris olyan pozíciót foglalt el, ahonnan beláthatta a terepet és fedezhette a társát, miközben az előrenyomult. Amint a mozgó harckocsi fedezékbe ért, a másik is nekiindulhatott és társa fedezete mellett új tüzelőállást kereshetett.

A harckocsiparancsnokok általában a toronyban álltak és a tüzérségi tűzzel, valamint az orvlövészekkel mit sem törődve távcsövükön a látóhatárt pásztázták célpontok után kutatva. Ha észrevették az ellenséges harckocsikat, olyan tüzelőállást próbáltak találni, ahonnan a célpontokat oldalba támadhatták. Ennek a magyarázata pusztán harcászati okokra vezethető vissza, hiszen a 88 mm-es lövedék képes volt áttörni a legtöbb szovjet harckocsi homlokpáncélzatát. A szovjet harckocsik legénysége azonban igen korlátozott kilátással rendelkezett, ezért ha a támadás nem szemből érte őket, kevés esélyük volt arra, hogy még időben felfedezzék a németeket. Ráadásul a szovjet harckocsiknak csak kis hányadát látták el rádióval, így ha esetleg mégis felfedezték a Tigriseket, akkor sem tudták figyelmeztetni társaikat a veszélyre.

Rejtett tüzelőállásaikból a Tigrisek gyakran zúdítottak pusztító tüzet a gyanútlanul vonuló szovjet harckocsioszlopokra. Sokszor a szovjetek hosszú percekig összezavarodva forgolódtak és nem tudták, hogy honnan tüzel az ellenség. Ilyen körülmények között még ha végül fel is fedezték a német harckocsik rejtekhelyét, akkor sem tudtak hatékony ellencsapást mérni rájuk. Mire aztán összeszedték magukat és harci alakzatban megindultak a támadók felé, addigra a Tigrisek már rég visszahúzódtak, és lángoló szovjet harckocsikat maguk mögött hagyva új tüzelőállásokat foglaltak el.

Magyar Tigrisek

Kevésbé ismert tény, hogy a Tigriseket a Magyar Királyi Honvédség is alkalmazta. 1944 kora nyarán a Galíciában harcoló 1. magyar hadsereg 2. páncéloshadosztálya súlyos veszteségek árán megállította az orosz előrenyomulást, amivel kivívta Harpe tábornok, az Észak-Ukrajna hadseregcsoport parancsnokának elismerését. Ennek jeleként a 3. honvéd harckocsiezredet, kilőtt Turánjai helyébe, német páncélosokkal, köztük 10 Tigrissel szerelték fel. A nehézpáncélosok számát tovább növelte a Hollósy-Kuthy László vezérőrnagynak születésnapi ajándékként átadott három darab Tigris. Az átképzést követően az ezredet "vizsgafeladatként" máris élesbevetésre küldték, mely teljes sikerrel járt: a nehézpáncélosok saját veszteség nélkül T-34-eseket, páncéltörő ágyúkat és fedezékeket semmisítettek meg. Az egyik legeredményesebb bevetésükben a 2. páncéloshadosztály két Tigrise fél óra alatt 14 szovjet harckocsit lőtt ki.

A magyar Tigrisek története a visszavonulás során ért véget, amikor műszaki hibák és benzinhiány miatt sorra kénytelenek voltak mindet felrobbantani. Visszaemlékezések szerint, 1945 tavaszán a dunántúli harcokban is részt vett egy magyar Tigris-század német felségjellel.

Manapság ha valaki testközelből szeretné megcsodálni a hatalmas monstrumot, a következő helyszíneken találkozhat vele: Kubinka, Sznegiri (Oroszország), Saumur, Vimoutiers (Franciaország), Bovington (Nagy-Britannia).

(Harcunk.info - Hadakutjan.hu nyomán)

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Vasárnap ismét a demokrácia csodálatos működéséről tettek tanúbizonyságot a héber rend őrei az egykori Németországban.

A szvasztika, azaz a 90 fokban hajlított ágakkal bíró kereszt fontos szimbólum több egykori és ma is élő hitrendszerben egyaránt. Az idők során jelképezte többek között a jó szerencsét, a teremtés végtelenségét és a legyőzhetetlen, forgó Napot.

Nem csak Olaszországban, de idehaza is egyre többet hangoztatja a szélsőbaloldal, hogy a tavaly februárban Budapesten összevert emberek csupán „könnyebb sérüléseket” szenvedtek. 

1945 tavaszán Magyarország "felszabadítása" lényegében az ország szovjet megszállását, illetve leigázásának kezdetét jelenti.

Mecklenburg-Elő-Pomerániában egy 16 éves lányt három rendőr hirtelen kivezetett az osztályból az osztálytársai szeme láttára. A „bűne”, hogy azt írta TikTokon, Németország a hazája, és nem csak egy hely a térképen. A diákot a saját igazgatója jelentette fel, a rendőrség agymosást is végez rajta, írja a Kuruc.info a Junge Freiheit nyomán.

A New Hampshire-i főügyész hivatala polgárjogi pert indított egy nemzetiszocialista csoport ellen, amiért megzavartak egy transznemű deiváns által gyermekeknek előadott érzékenyítést egy helyi kávézóban.

Több tízezer zsidó és zsidószimpatizáns vonult fel Izrael mellett Washingtonban, ám ez nem mindenkinek volt kedvére.

A Denisz Kapusztyin vezette Orosz Önkéntes Hadtest (RVC) állítása szerint több, Oroszországban végrehajtott támadást vitt véghez 2022-es megalakulása óta, ám nem ő az egyetlen, aki orosz gyökerű, s ukrán oldalon harcoló fegyveres csoportot vezet.

Az amerikai feketék sok olyan dologban hisznek, ami nem létezik, olyannyira, hogy azt lehet mondani, egy másik dimenzióban élnek, miközben a miénkben beszélnek.

Hatéves börtönbüntetést szabott ki csütörtökön a stuttgarti tartományi felsőbíróság egy „szélsőjobboldali német terrorcsoport” vezetőjére.

Horogkeresztes zászlókat lengetve és a Führert éltetve vonultak fel fehér fajvédő, nemzetiszocialista csoportok a floridai Orlandó városában a hétvégén.

Október elején a szakemberek megkezdték a második világháború során a Balaton vizébe zuhant magyar Messerschmitt típusú vadászrepülőgép kiemelését Balatonakarattya térségében.

Egy argentin étterem az „Anna Frank” hamburgerük mellé sajtos és szalonnával bevont „Adolf” névre keresztelt sült krumplit kínált, amíg be nem támadták a helyi zsidók.

Egy felüljáró alatt tűnt fel egy graffiti Pesten, amely egy akasztófán lógva ábrázolta az Ilaria Salis nevezető olasz antifasiszta bandavezért, az antifa-per első számú vádlottját.

A második világháború lezárást követő vérgőzös évek feltárása, megismertetése a nyilvánossággal, valahogy elfelejtődött az 1990-es "rendszerváltozás" óta.