Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

„Reggel még ágyban voltam és a »TWIST OLIVÉR«-t olvastam, mikor átjött Jancsi. Felkeltem, és Jancsi azt mondta, hogy ma is tegyünk egy sétát. Én beleegyeztem.

Mindjárt meg is terveztük a sétát az én térképemen […] az Üllői útig beszélgetés közepette a körúton mentünk. Láttuk, hogy a Nap utca sarkán a ház ledűlt. A Corvin köz is így néz ki. A Körút 81. sz. ház a földig leomlott. A Kilián laktanyával szemben lévő ház fele összedűlt. A laktanya a sok ostromtól így néz ki. Az Örökimádó templom tornya ledűlt. […] A Práter utca sarkán jól megnéztem a körút és az Üllői út kereszteződésénél lévő házat, hogy le tudjam rajzolni” – írta egy iskolás fiú, Csics Gyula a forradalom idején vezetett naplójában.

Az övék itt a tér

1956 résztvevőinek alapélménye volt a város utcáin járás, a sétálás. Ottlik Géza számára is elválaszthatatlan volt a forradalom idején érzett boldogság a városban csavargás tapasztalatától: „Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nem létezik – kitalálni nem lehet se előre, se utólag.”

Szavaira rezonál a francia jezsuita szociológus, Michel De Certeau megállapítása, aki szerint a sétálás „a város tapasztalatának alapvető formája”, ennek során a sétálók mintegy a város „szövegét” írják a térbe, amelyet azonban perspektíva híján maguk nem tudnak elolvasni.

Egy megsemmisített szovjet hadoszlop maradványai körül a Ferenc körúton

A forradalomban résztvevők közös élménye volt, hogy hosszú évek után újra övék lett az utca, amelyen nem egyszer hömpölygött a tömeg. A magyar társadalom különböző csoportjai, katonák és civilek, diákok, munkások és értelmiségiek joggal érezhették, hogy eljött a pillanat, amikor maguk is beleszólhatnak sorsuk alakításába. A tüntetők a hallgatás évei után újra megtalálták és felemelték hangjukat, kimentek az utcákra, és szó szerint kiálltak pontokba szedett követeléseik és alig remélt álmaik mellett.

Az 1956-os forradalom idején készült fotók gyakran nyüzsögnek az emberektől: a pestiek, amikor csak tehették, sétáltak egyet a szabad, bár igen veszélyes városban. A Corvin-köz sem volt üres.

Az utcai tömegbe, ’56 eseményeinek helyszíneire fizikailag és átvitt értelemben is különböző irányokból érkeztek az emberek. A politikai tiszt, a meggyőződéses kommunista, a két világháború között szolgáló katonatiszt vagy a gyári munkás – akár elvbarát, akár elvi ellenálló – egyaránt válhatott az ötvenes évek hatására a rendszer kárvallottjává. Persze ezt azokban a pillanatokban, az események sodrásában a résztvevők sem mindig láthatták tisztán.

Nézelődők láthatók egy Csepel rendőrségi rohamkocsi roncsa mellett a Tompa utcánál

„Valami rémlik, hogy olvastunk a Petőfi körről, meg ilyesmiről, de a tisztikar többsége ezt komolytalannak tartotta. Annyira erős volt az a rendszer, és annyira kegyetlen! Mi tudtunk a kegyetlenségről is, az ÁVO tevékenységéről, ugye közvetlen kapcsolatban voltunk az elhárító tisztekkel, és ezek sok mindent elmondtak. Éppen azért mondták el, hogy féljünk. […] Olyan erős volt az a rendszer, azon csodálkozom, hogy fel mertek lázadni ellene! Forradalom… el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmibe keveredek” – emlékezett érzéseire évtizedekkel később az eseményeken részt vevő egykori piliscsabai honvéd hadnagy.

Menjek vagy maradjak?

Sokakat válaszút elé állítottak 1956 forradalmának eseményei. Szembe kellett nézniük tetteikkel, múltjukkal, vagy a jövőjükre, gyermekeik jövőjére kiható nehéz döntéseket kellett meghozniuk. Elinduljanak-e nyugatra vagy maradjanak? Kimenjenek-e egyáltalán az utcára?

Hivatásukból fakadóan a katonák elé is számtalan hasonló vagy talán még nehezebb, alapvető egzisztenciális kérdés tornyosult, amelyre ki-ki képességei, vérmérséklete és hite, politikai meggyőződése szerint próbált válaszolni.

Fegyveresek és járókelők egy harcképtelenné tett ISU-152-es szovjet rohamlöveg körül a József körúton, a Corvin köznél

A forradalom napjaiban a tüntetők és a felkelők mellett orvosok, ápolók, vöröskeresztes önkéntesek járták a város utcáit, kapcsolódtak be a sebesültek mentésébe, illetve a kórházak és a rendelőintézetek munkájába. A Honvédkórház parancsnoka később azt jelentette, hogy a kórház dolgozói már október 24-étől részt vettek a mentőtevékenységben, majd a VIII. és IX. kerületben egy-egy olyan segélyhellyel is volt kapcsolatuk, ahol műtétet és vérátömlesztést is végeztek.

„A genfi szellem – írta a parancsnok – arra kötelezte kórházunkat, hogy ne csak a kórházi kezelésre szoruló sebesülteket szállítsuk el, hanem elsősegélyanyagban (kötszer, gyógyszer, injectio) is segítséget nyújtsunk a működő segélyhelyeknek.”

Demonstrálók özönlenek 1956. október 25-én a budapesti Nagykörúton

Az ’56-os városi „kószálók” egy jelentős csoportjánál fényképezőgép volt, fotósok – esetleg második világháborús haditudósítói múlttal – járták be a jelentős helyszíneket. „Éreztem, tudtam, hogy nagy fordulat történt, s nem maradhatok a lakásban tovább. Ki kell mennem az utcára […] attól kezdve jártam a várost november 4-ig. Mihelyt el tudtam menni az albérletembe, elhoztam a fényképezőgépemet. […] Nem az a fontos, hogy szép, jó, de meg kell örökíteni, mert ezek olyan napok, hogy soha többé nem ismétlődnek. S aki ott van, az élje végig” – emlékezett később az egyik fotós, Rapaich Richárd.

Ez a kószálás, a romok fotózása maga is a szabadság aktusa az 1950-es évek szigorúan ellenőrzött időbeosztása és térhasználati viszonyai között. Valós kockázataival a forradalom leverése után szembesültek igazán az események dokumentálói, hiszen ’56 fotói veszélyt jelenthettek az azokon szereplőkre és a készítőikre egyaránt.

Nagy találkozások és tapasztalatok

A városban járók egy része egyenruhát hordott: rendőrök, belügyi karhatalmisták, katonák alegységei szolgáltak különböző helyszíneken. Ettől azonban még nem lehetett tudni, hogy melyik oldalon álltak vagy melyik oldalra sodródtak. A Köztársaság téri pártház kapujánál lévő csoportosulásban három rendőregyenruhás férfi találkozott október 30-án reggel.

Egyikük, a Mosonyi utcából odavezényelt rendőr hamar távozott a helyszínről, és visszatért laktanyájába. A másikuk, Nádas Jeremiás a VIII. kerületi rendőrkapitányságról érkezett egy nemzetőr alegységgel, hogy a felkelőkkel együtt ellenőrizzék, mi folyik a pártházban, valamint igazoltassák a kapunál állókat, akik között feltűnt Orczy Károly, a néhány napja rendőrruhába öltöztetett belső karhatalmista. Parancsnoka, Várkonyi György volt az, aki fegyverhasználattal válaszolt a nemzetőrök kérdezősködésére, így robbant ki a fegyveres küzdelem október 30-án a reggeli órákban.

1956 őszén új értelmet nyert az utcákon járás

Nádas Jeremiás a pártház előcsarnokában lévő oszlopok mögött keresett menedéket a fegyverhasználat során, az ostromot az épületben és a pincében vészelte át, csak délután jutott ki a térre. Rendőregyenruhája miatt karhatalmistának is nézhette volna a feldühödött tömeg. A kapunál álló Orczy Károly több őrtársával együtt kifutott az épületből, és a tér felé menekült. Őket saját társaik gondolták árulónak, ezért lövéseket adtak le a fák alatt menedéket kereső volt védőkre. Hasonló szervezetlenség többször történt ezekben a napokban, például október 25-én a mai Erzsébet téren rendőrök, magyar és szovjet katonák lőttek tévedésből egymásra.

A segélycsomagok gyakran életeket mentettek meg

A katonák vagy katonaviseltek közül is sokan csatlakoztak a felkelőkhöz. A harcokban a háborút megjárt generáció saját tapasztalataira, a fiatalabbak a szovjet háborús és partizánfilmekben látott „fogásokra” támaszkodhattak. A katonai alakulatok többsége passzív magatartást tanúsított, objektumvédelmi feladatokat látott el. Voltak azonban olyan döntéshozói is a hadseregnek, akik minden eszközzel igyekeztek megfékezni a forradalom erejét, és ehhez alakulataikat is igyekeztek felhasználni. A forradalom ellen bevethető honvédelmi erő azonban napról napra fogyott.

Fegyveres felkelők október végén egy teherautón az Akácfa utca sarkán

A harcok kirobbanása után hamarosan felkelőcsoportok alakultak a fontos közlekedési csomópontokon, a „pesti srácok” lánytársaikkal együtt Molotov-koktéllal néztek szembe a szovjet harckocsikkal. Kalandvágyó középiskolások és egyetemisták, elszánt munkások csatlakoztak hozzájuk. Az idősebbek közül is többen fogtak fegyvert, mint a Széna tér legendás Szabó bácsija, aki ekkor 59 éves volt.

Erőszak és halál Budapest utcáin

A felkelőcsoportokat a környéken lakók közül sokan étellel és ruhával segítették. Az összecsapások szünetében kimerészkedtek az utcákra: élelemért álltak sorba az éppen nyitva tartó boltok, vagy a vidékről érkező teherautók előtt, szeretteik keresésére indultak, vagy éppen kíváncsiak voltak a romos városra, mint Csics Gyula és barátja. Többen a tüntetéseken hömpölygő tömeghez csatlakoztak a fővárosban és vidéken egyaránt. Bátor kiállásukért nem kevesen az életükkel fizettek, amikor a forradalom napjaiban, majd a leverését követő sztrájkok, tüntetések idején a hatalom a tömegbe lövetett.

A szovjet hadsereg november 4-én újra támadott, az ország és a főváros hadszíntérré vált, háborús pusztítást szenvedett el. A felkelőcsoportok és a Nemzetőrség több helyen reménytelen küzdelmet folytatott a beözönlő túlerő ellen. Csepelen a szovjet tankok számos civil, köztük egész családok életét követelő csapással végiglőtték a főutca házait, ezért a felkelők letették a fegyvert. Szervezett honvédségi alakulatok is folytatták küzdelmüket a második intervenció idején: Budapesten a Jutadombnál egyedül próbálták megállítani a szovjet katonai gépezetet.

Étkezés az utcán – 1956 egyik ikonikus fotója

A fegyveres harcot 1956 utolsó hónapjaiban elszánt politikai ellenállás váltotta fel, amelyet a decemberi sortüzek, a szovjet hadsereg jelenléte és a harcokat kísérő erőteljes propaganda-hadjárat ellenére is csak a következő év elejére sikerült megtörni.

A tett ára és jutalma

Vajon milyen betűt ad ki a lépteinek lenyomata a város szövetében? – tűnődik el az amerikai író, Paul Auster New York utcáin kószáló főhőse, aki térkép és cél nélkül bolyong a városban és saját történetében.

A fiatalok is aktív szereplői voltak az eseményeknek – sajnos közülük sokaknak nem érkezett új tavasz

1956 sokak számára sorsfordító év volt, a nem mindennapi körülmények által kikényszerített döntéseik csupán a következő évek, évtizedek hétköznapjaiban kristályosodtak ki. Ekkor tárultak fel a döntések távlatai, ekkor vállalták vagy változtatták meg azokat a korszak szemtanúi. Akár a nyugati emigrációban, akár a tiszti nyilatkozat aláírásakor vagy megtagadásakor, akár a bírósági tárgyalások és a börtönök világában.

A fegyverek a rend részévé váltak

A forradalom napjaiban meghozott döntésekért nem egyszer súlyos árat kellett fizetni. A rendelkezésre álló töredékes információ birtokában hétköznapi emberek hozták meg döntéseiket, amelyeknek csak az idő adhatott jó, rossz vagy semleges értékelést. Esendő szereplők csetlettek-botlottak vagy tettek (olykor számukra is meglepő) hősies gesztusokat a történelem színpadán. Tetteiknek évtizedek múltán a rendszerváltás adott új megvilágítást, amikor 1956 őszének eseményeire a szovjet elnyomatás évtizedei után már ünnepként lehetett emlékezni.

      

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE